Már hetek teltek el azóta, hogy bezárta kapuit a játékos megoldásokban dúskáló Szubjektív Budapest Tér-képek kiállítás, de még most is nap mint nap eszembe jutnak a Centrális Galériában látottak, egyre többet gondolkozom a saját kis térképeimen és a városhoz fűződő érzelmeimen, emlékeimen. Ott jártamkor lefotóztam a kedvenc tér-képeket, ismerkedjetek meg velük.

Mindenki fejében/szívében létezik egy mentális térkép, a város utcáit járva mindenki más-más emlékeket, kapcsolatokat, illatokat, ízeket idéz fel. A kisebb-nagyobb utcák, a házak, terek, folyók rengeteg gondolatot, érzést rejtenek. A kiállító művészek különböző irányokból közelítették meg kapcsolatukat a fővárossal: valaki a hangokra összpontosított, más inkább a párkapcsolatokra, a szórakozóhelyekre, az utcanevekre, vagy éppen a terekhez, épületekhez kötődő felejthetetlen élményekre. Valaki papírt, vásznat, szövetet, más pedig képernyőt, vagy éppen mászófalat hívott segítségül gondolatai közvetítéséhez, láthatóvá, tapinthatóvá, hallhatóvá formálásához. A több mint egy hónapig kiállított (térkép- vagy hálózatalapú) remekművek igazából „csak” keretet adtak a mondanivalónak. A dokumentációk a városhoz kötődő emlékekre, a városlakók mindennapjaira, a város funkcióira, a rejtett hálózatokra, az átalakulás dinamikájára világítottak rá, saját, szubjektív dimenzióba ültetve azokat. Legtöbbjük társadalmi problémát boncolgatott. A lelki atlaszok remekül tükrözték készítőik – környezet, történelem és politika uralta – érzékeny reakcióit.

Liszka Tamás és Bart Dániel a morgó, vijjogó, kuncogó, dübörgő, nyekkenő, ásító, csörgő hangokra hívták fel a figyelmet hangtérképük segítségével. Az egyes helyszínek életébe úgy kapcsolódhattam be, mintha élő rádióközvetítést hallgatnék.

Sokat töprengtem mostanság azon, hogy fotózás közben vajon elég figyelmet szentelek-e a látnivalóknak a saját szememmel is, vagy csupán a gépen keresztüli megörökítésre koncentrálok. Ma már tudatosan ügyelek erre, de nem volt ez mindig így. Gőbölyös Luca „Árnyékutazó” fotósorozata épp ezt a témát boncolgatja, aki New Yorkban töltött évei alatt figyelt fel a jelenségre. Észrevette, hogy a turisták ahelyett, hogy a látványosságot tanulmányoznák, s befogadnák az élményt, inkább csak fotóznak, birtokba veszik a látnivalót, s hazaviszik, aztán magukat is lefotóztatják, tanúsítva, bizony ők ott voltak. Luca maga is részese akart lenni a rítusoknak, így egyszerűen beállt a turisták képeibe, hogy a fotókon keresztül „elutazhasson” a világ legkülönfélébb pontjaira. Luca barátja közben megörökítette az akciót (ahogy egy idegen család képén pózol, amint ők egymást fotózzák), így születtek a kiállításon is látható fényképek. A fotózás után odament a kirándulókhoz is, hogy kiderítse családnevüket és lakóhelyüket, hogy tudja, kikkel s hová utazik a képek szárnyán. A fotókkal idegen családok résztvevőjévé vált Luca, belecsöppent magánéletükbe, összemosva ezzel a magán- és a közszféra határait.

Navratil Judit fadobozokra festett csodás akvarelljein jól láthatók Budapest jellegzetes terei, épületei, karakterei. A látogatók kedvükre rendezhették át a belvárost bemutató 9 faelemet, melyek politikai és szociális részleteket is kiemeltek.

Lévai István „Kapcsolati háló az évezred eleji Budapestről” elnevezésű projektje azt ábrázolja, milyen hosszú kapcsolatok alakultak ki Budapesten 2000 és 2010 között, s hogy a kapcsolatok főszereplői hol éltek akkor, mikor egymásra találtak. A kutatás eredményét maguk a látogatók alakították, ugyanis eltérő színű fonalak és térképtűk segítségével jelezték saját párkapcsolatuk adatait. (A fonal színe az évek számát jelölte.) Ott jártamkor azok a fonalak voltak többségben, melyek az egy évnél rövidebb kapcsolatokat jelezték. Egyébként is sokat töprengek a kapcsolatok tartalmán, mélységén, problémáin, jelenén, jövőjén, miért szakadnak meg, s hogyan születnek új, meghatározó ismeretségek, de a kapcsolati háló hatására tovább méláztam, mi áll ennek a hátterében, s hogy mi jelentheti a megoldást.

Nagy Kristóf az utcaneveken gondolkodott el, pontosabban azon, vajon ismerjük-e az írókat, költőket, akiknek a nevét viselik az utcák? Olvasunk-e tőlük? Természetesen vannak, akiket mindenki ismer – például Petőfi, Vörösmarty -, de érdemes lenne Vitkovics Mihály verseket, vagy Csepreghy Ferenc drámákat is olvasni. Kristóf ezért az utcaneveket idézett sorokra cserélte. Izgalmas elmélázni ezeken a mondatokon, születésük körülményein, s mai jelentésükön. Más a test biológiájával hozza összefüggésbe a város működését, mikroorganizmusként értelmezi „Budatestet”, melynek csomópontjai a kórházak. Mátyus Dóra, a (v)érképhálózat alkotója arra keresi a választ, mennyiben gépezet, s mennyiben élő organizmus egy város? Beszélhetünk-e egészséges, beteg, akár haldokló városról?

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretek sétálni. Akár kedvenc, akár ismeretlen helyeken bolyongani… néha konkrét célt kutatva, néha céltalanul bóklászva… korábbi élményekre visszaemlékezni, vagy éppen új tartalommal megtölteni a kis sikátorokat. Remélem Ti is gondolkodóba estek és sétálni indultok, akár most, akár holnap, akár egyedül, akár mással… saját elképzeléseiteket követve vagy a fenti példák valamelyikét… a lényeg, hogy jobban megismerjétek magatokat és környezeteteket!

Kiállító művészek: Barcsay Gergely – Berei Zoltán, Baranyai Levente, Bart Dániel – Liszka Tamás, Bujdosó Attila – Feles Dániel – Gergely Krisztián – Hajdu Gáspár, Dani Boglárka, Fisli Éva – Róbert Júlia – Varga Piroska, Göbölyös Luca, Jerovetz György – Schmal Róza, Keresztes Zsófia, Keszegh Balázs – Székely Júlia, Lévai István, Matyus Dóra, Nagy Kristóf, Navratil Judit, Papp Tibor, Stark Attila, Szigethy Anna, Tillmann Adél Hanna, Wolsky András