Kiss Máté képeivel a Föld napi fotópályázat kapcsán ismerkedtünk meg. Csendéleteibe azonnal beleszerettem, megfogalmazódott bennem jó pár kérdés Máté és a fotográfia kapcsolatáról. A válaszokat az alábbi interjúban olvashatjátok.
[question]Mi óta foglalkozol fotózással?[/question]
[answer]A fotózással való kapcsolatom körülbelül 12-13 éves koromban indult. Akkoriban nagyon szerettem a természetet járni (ez ma sincs máshogy, csak több alkalmam volna rá), és szerettem volna megörökíteni a látottakat. Ezért vettem egy fényképezőgépet, azonban rájöttem, hogy a természetfotózásban inkább a technikán van a hangsúly, nem pedig az egyéni látásmódon, így fordultam más témák felé.[/answer]
[question]Hobbi ez vagy hivatás számodra?[/question]
[answer]Hobbi, amit egyáltalán nem sajnálok, ugyanis ha valaki ma fotózásból akar megélni, meglehetősen korlátozottak a lehetőségei. Másrészt úgy gondolom addig őszinte valami, amíg csak akkor foglalkozom vele, amikor igazán akarok.[/answer]
[question]Mivel foglalkozol egyébként?[/question]
[answer]Jelenleg másodéves orvostanhallgató vagyok. Ez sajnos igen lefoglalja az időmet, így az utóbbi időszakban kevés használható képet tudtam készíteni.[/answer]
[question]Milyen témákat dolgozol fel legszívesebben és miért?[/question]
[answer]A fotók nagy része úgy készül, hogy megszületik az agyamban egy ötlet, gondolatban megkomponálom a képet, majd ezt a képet igyekszem megtalálni a keresőben, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ebből következik, hogy kevés kép készül spontán, hirtelen ötletből, hanem legtöbbször már hosszú ideje a fejemben van. Általában hangulatot próbálok átadni, gondolatokat ébreszteni a szemlélőben, témától függetlenül. Szeretem a geometriát, Szipál Márton mondja folyton, hogy a jó kép lelke a geometria. Ha ez nem is érvényes mindig, szerintem van valami megnyugtató a szabályos formákban. Az utóbbi időben egyre inkább az emberek érdekelnek, mint téma. Nem utcai fotózásra gondolok itt, hanem olyan megkomponált képekre, ahol az ember a fő motívum. Talán a korábbi képeimen ez kevésbé jött elő.[/answer]
[question]Kiket fotózol? A személyiségnek van jelentősége a kompozíció szempontjából?[/question]
[answer]A képeken a barátaim, és a családom szerepelnek, őket a legkönnyebb rábírni a fotózásra, és mindig „kéznél” vannak. A modellhiány egyébként gyakori problémám, ezt korábban azzal küszöböltem ki, hogy saját magam álltam modellt, ami egyrészt nyilván nem könnyű, másrészt nem vagyok hozzá kellően exhibicionista alkat.
A személyiség megragadása a portréfotók (nem egyszerű) feladata. Én többségében nem ilyen képeket készítek, tehát –bár talán kissé durvának tetszik – az „ember” egy szükséges kellék, ahhoz hogy elmeséljek egy hangulatot, gondolatot.[/answer]
[question]A csendéleteid fantasztikusak, különben is izgalmasnak tartom a csendéletet fotón, de nálad valahogy különösen jól működnek ezzel a gyakran komor hangulattal. Mióta csinálsz ilyen képeket?[/question]
[answer]A csendélet téma a kezdetektől fogva rendkívül érdekel. Vannak fotók, ahova egyszerűen nem kell ember, sőt gyakran az ember hiánya tesz hozzá valamit a fotó tartalmához. A portfolió oldalamra írtam ki egy idézetet az Amerikai szépség című filmből (“Sometimes there’s so much beauty in the world I feel like I can’t take it, like my heart’s going to cave in.”) Ez abban a jelenetben hangzik el, amikor a fiú mutat egy videofelvételt a lánynak egy zacskóról, amelyet a falevelekkel együtt ide-oda dobál a szél. Ez a felvétel szerintem a maga hétköznapiságában gyönyörű.
A csendéletekkel ezt a hétköznapi gyönyörűséget akarom megmutatni, kicsit megállni, és elidőzni olyan dolgokon, ami mellett minden nap elmegyünk.[/answer]
[question]A juhászos sorozat önmagában megérne egy cikket. Hogyan készült?[/question]
[answer]Laci bácsit igen régóta ismerem, talán ez az egyik oka, hogy mertem vállalkozni erre a sorozatra. Többször kimentem egy-egy napra a kis házikóba, ott maradtam éjszakára. Este beszélgettünk, mesélt, miket látott, mik a gondjai a birkákkal, ki látogatott ki hozzá mostanában. Hajnalban pedig együtt keltünk, és csatlakoztam hozzá egész nap. Nagyon izgalmasnak tartottam a témát, több okból: egyrészt érdekelt, hogy hogyan viszonyul egy működő juhász élete, ahhoz, amit a könyvekből és a hortobágyi kirakatból ismerünk. Hogyan néz ki ma a juhászmesterség, mi változott a több száz év alatt, és mi maradt teljesen változatlan? Az a kis világ, amit Laci bácsi odakint magának teremtett a magányában, ahogyan ellátta magát mindennel, hallgatta a híreket a zsebrádión, beszélgetett a kutyákkal, olyan történet ez, amivel nem találkozik az ember minden nap. Tanulságos lehet sokunk számára a természetnek az a vallásos, és kissé naiv tisztelete is, amit megismertem általa. Persze azt a csillagos eget, amit a pusztán látsz, a nyikorgós vendégágyat, a hajnali kolompszót, a hűs kútvizet, azt a lecsót amit Laci bácsi készít, és azt a szeretet amivel készíti a világ legjobb fotósa és fényképezőgépe sem adja vissza.[/answer]
[question]Milyen kamerát használsz?[/question]
[answer]A négyzetes formátumú képek egy 6×6-os középformátumú géppel, egy Pentacon Six-szel készülnek. A gép 30-40 éves lehet, teljesen mechanikus, ami engem mindig bámulatba ejt. Egy rollfilmre 12 képet lehet készíteni, tehát viszonylag gondos komponálást és beállítást igényel egy felvétel, ami számomra inkább terápia, mint kényszerűség. A régebbi képek egy digitális géppel (EOS 350D) készültek, ő ma már inkább csak a fénymérő szerepét tölti be. Vannak kisfilmes fotóim is, már több ilyen kamerát használtam, de az igazit még nem találtam meg.[/answer]
[question]Szoktak lenni kiállításaid?[/question]
[answer]Komolyabb kiállításom még nem volt. Túl sok megvalósulatlan fotó van a fejemben, és túl kevés jó képem ahhoz, hogy ezt megérdemeljem.[/answer]
[question]Van kedvenc képed? Melyik lenne az?[/question]
[answer]Más, flickr-t használó fotósoktól rengeteg kedvenc képem van, ezeket gyűjtöm is: http://www.flickr.com/photos/kissmate/favorites/.
Szintén a nekem tetsző fotósokat, fotókat igyekszem összegyűjteni a tumblr blogomon: http://cosmicamphetaminebrain.tumblr.com/.
Saját képeim közül talán a Memento című lenne az, elsősorban azért, mert itt sikerült legjobban visszaadnom az általam előre megkomponált képet.[/answer]
