Bӓcher Iván könyveit nem csupán írásai miatt kedvelem, hanem az oldalakat díszítő fotók végett is, melyeknek zömét Teknős Miklós fotográfus készítette. Ismerjétek meg őt és képeit.
Teknős Miklós Budapesten született 1957-ben. Az érettségi után fényképész szakmunkás iskolát végzett, gyakorlati évét pedig a Magyar Nemzeti Galériában töltötte, majd egy mezőgazdasági szaklaphoz került fotóriporter gyakornoknak. A tanulóévek után a Népszava, majd 1990-től a Népszabadság munkatársa lett.
Újlipótváros a számomra egyik legkedvesebb városrész Budapesten, így természetesen Bӓcher Iván Újlipócia című könyvét is előszeretettel lapozgattam. Teknős Miklós képeivel ekkor találkoztam először, s egyből felfigyeltem a sajátos látásmódra, s a fotók érzelmességére. A képek emberközeli, szerethető, természetes alkotások, mellőznek mindenfajta mesterkéltséget. Kellemes nézegetni őket, közvetítik az emberek érzéseit, kötődésüket egymáshoz és a városrészhez. A képek remekül passzolnak az író soraihoz, néha olyan érzésem támad, mintha filmet néznék. Olyan valósághű az egész…
Bӓcher Iván így vélekedik a fotósról: „Évek óta ő az én szemem, Teknős Miklós. A Népszabadságban hetente megjelenő közleményeimet több mint fél évtizede az ő fotográfiái illusztrálják. Teknős Mikivel behunyt szemmel is tudok dolgozni, ő néz helyettem. Mi több, lát is. És ez a nagy dolog. Mert az, hogy jó képeket készít, hogy nagyon jókat, hogy nagyon „tudja a szakmát” az magától értetődik; a Népszabadság fotórovatában ez alapkövetelmény. De az én szememmel látni, azt nem tudom, melyik iskolában tanítják. Ő mindenesetre megtanulta valahol. Mikor együtt ténykedünk valami templomban, kocsmában, malomban vagy börtönben, legtöbbször nekem is akad feladatom, de azért óhatatlanul figyeltem is, ő hogyan dolgozik. Mindenekelőtt alázattal és kíváncsisággal. Büszke alázattal és soha nem tolakodó kíváncsisággal. Alázattal a szakma és alázattal az ember iránt, aki lencséje elé kerül. Miklós évtizedek óta minden áldott nap hozza az anyagot, teljesíti a penzumot, gyűri az ipart, végzi a kulimunkát. Napilapnak napimunkása; a mindenkori mai napot rögzíti naponta. És mégsem a mának él, mégsem a mának lát, mégsem a mának veszi a mát le. Hosszútávfotós. Újlipótváros legnagyobb fotósa, mert az ő képeiből sugárzik legjobban, legszebben, leghívebben Újlipótváros lelke.”
A fotográfust számos díjjal jutalmazták már: Magyar Sajtófotó Pályázaton elnyert díjak, Ember és könyv I. díj (1978), Munkácsi Márton díj (1998), Arc óriásplakát pályázat II. díj (2001), Ringier Az év fotója 2005 II. díj (2006), Pulitzer Emlékdíj (2006), Az év képe Ringier díj (2007), Százféle rendszerváltás különdíj (2009). Pulitzer díját a váci fegyházban készült fotósorozatáért kapta.
Először 2003-ban kapta lencsevégre a rabokat. Az akkor készült anyagból bent a börtönben nyílt kiállítás, nem láthatta őket senki más, csakis ők, s a képek a mai napig zárolva vannak. 2005-ben aztán megkereste Miklóst az intézmény vezetője, hogy készítsen még egy sorozatot a börtön 150 éves fennállásának alkalmából. A második szériából láthattok most egy kis ízelítőt, erre ugyanis már nem volt moratórium.
Visszatérve a Bӓcher könyvekre… az Újlipócia után a Hatlábú (ebkönyv) került terítékre, amelyben szintén remek fotókra bukkantam. Most pedig már alig várom, hogy magamévá tehessem a Megyek Budára című kötet betűit és képeit.
