///BEYOND//// elnevezésű sorozatunk második állomásaként Baráth Dávid tervezőgrafikus stúdiójába látogattunk el. Dávid attitűdje és a tiszteletteljes alázat, mellyel a szakmájáról gondolkodik, egyszerre lenyűgöző és tiszteletre méltó, a hazai grafikus szakma helyzetéről pedig egyedülállóan őszinte életszerűséggel mesél. Ezúton is köszönöm a vendéglátást, a beszélgetést és Milánnak, ismét, a szuper képeket!
– Hogyan lett belőled grafikus?
– Édesapám Baráth Ferenc grafikusművész, ezért egész életemben a tervezőasztala körül forogtam. A dolgozószobájából állandóan próbáltam kicsenni a különböző ceruzákat és festékeket, nagyon büszke voltam rájuk az iskolában. Édesapám egy világszerte elismert plakáttervező művész, főként színházaknak és más kulturális intézményeknek dolgozik most is. Gyerekkoromban egy nagy kiadóban volt művészeti vezető, ami telis-tele volt nagyon érdekes kütyükkel, papírokkal, ceruzákkal. A családunk és ismerősi körünk meghatározó részben művészekből állt: festők, grafikusok, fotósok és irodalmárok vettek körül, vizuálisan nagyon gazdag környezetben nőttem fel. Az ismerőseink lakása tele volt képekkel: tisztán emlékszem, kinél milyen alkotások lógtak a falakon, milyen könyvek sorakoztak a polcokon. Ezt láttam egész gyerekkoromban, aztán elvégeztem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumot (ez ma a kisképző), majd a Képzőművészeti Egyetem tervezőgrafika szakát. És biztos örökölt tehetségem volt a rajzhoz is, bár sajnos mostanában egyre kevesebb időm van rajzolni.
– Hogyan dolgozol?
– Arculattervezéssel, brandinggel, tervezőgrafikával foglalkozom. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a munkáim 90%-a cégek, márkák, éttermek, gasztronómiai egységek, ingatlanok stb. teljes brandingjének, arculatának kialakításához kapcsolódik – a színek és betűtípusok kiválasztásától kezdve a grafikai stílus, hangulat meghatározásán át akár a név kitalálásáig, illetve a grafikai alapok adaptálásáig a legutolsó elemig, a logótól a névjegytől az étlapon át az esernyőig, elviteles pohárig, formaruháig, vagy akár – főként ingatlanos projektek esetében – olyan elemekig, amelyek az építészettel, belsőépítészettel kapcsolatosak, mint pl. a signage vagy az arculati elemek, színek megjelenése burkolatokban, feliratokon. A legtöbb esetben a munkám nem korlátozódik a grafikára, sok esetben a márka tulajdonosa más területeken is használja az általam illetve velem közösen kialakított elemeket. A mai napig minden munkát kézi rajzzal kezdek. Ha elvállalok egy megbízást, az nekem négy hét munkát jelent a megbízástól az első prezentációig, és csak ezután kezdjük kidolgozni a részleteket. A tényleges tervezést alapos kutatás előzi meg, és mindig végigviszem a tervezési folyamatot agyban és papíron is. Csak ezután jön a számítógépes tervezés. Önmagában logótervezést soha nem vállalok el, és olyan munkát sem vállalok, mint például csak egy weboldal megtervezése – mindig komplex rendszereket építek fel: vizuális arculatot tervezek stratégiával, aminek a mentén a megrendelőim haladni tudnak. Tervezés előtt sokat beszélgetek az ügyfeleimmel, és persze volt olyan, akinél már a beszélgetés alapján láttam, hogy nem fogunk tudni együtt dolgozni. Ahhoz, hogy jól működjön a közös munka és mindenki elégedett legyen az eredménnyel, nagyon fontos, hogy grafikusként elmondd a véleményed egy elképzeléssel, megrendelői igénnyel kapcsolatban. Ha úgy érzed, nem fogják érteni, nem fognak tudni őszintén mögéállni, nem illik hozzájuk, mert pl. egy modern arculathoz ők túl hagyománykövetők, akkor az az arculat a valóságban valószínűleg nem fog működni. Ha több próbálkozást követően sem megy át az üzenet, akkor az a konklúzió, hogy nem fogsz tudni tervezőként hiteles végeredményt produkálni, ezért aztán nem is kell erőltetni.
– Mi az első fázis, amit már megmutatsz egy munkából?
– Az ügyfeleimnek soha nem mutatok meg félkész munkát, csak kész verziókat, amelyeket aztán persze a prezentációt követően az ügyféllel együtt módosítgatunk. Nem mutatok vázlatokat, skicceket, mert minden feladatot szeretek a lehető legjobban átgondolni és kidolgozni, maximalista vagyok. Sokat beszélgetünk és vitázunk a tervezés előtt, de bizonytalan ügyféllel nem tudok együtt dolgozni. Meglévő gondolatokról tudunk vitázni, ez egyfajta meccs. Ahhoz, hogy tudjam, mire van az ügyfélnek szüksége, nagyon fontos, hogy minél jobban megismerjem – ehhez a vitákon kívül az is kell, hogy milyen az ő stílusa, habitusa. Részletnek tűnik, de például az, hogy valaki milyen autót vezet vagy órát visel, sokat elárul a személyiségéről – nagyvonalú? Praktikus? Letisztult? Divatkövető? – ezekből a részletekből áll össze számomra az egyénisége, amiből látható, hogy hogyan fogja tudni viselni, kezelni, amit a számára tervezünk.
– És ez azt is jelenti, hogy nem is tervezel több verziót?
– De, természetesen én is több verziót tervezek. Nem is értem azokat a kollágákat, akik azt mondják, hogy ez az egy terv van, és kész. A megbízástól számított négy hét alatt, amíg a prezentációra készülök, tervezek legalább tíz-tízenöt változatot, ebből leszelektákok 5-6-ot, általában ennyit mutatok meg az ügyfélnek. Ezek közül kiemelek egyet, ami szerintem a legerősebb és azt ki is bontom, hogy lássák, miért jó, mitől működik – a legtöbb esetben az ügyfélnek végül erre is esik a választása. Az, hogy több változatot tervezek, ugyanolyan, mint a sportolóknál az edzés – keresem a legjobb módszert, megoldást, megközelítést arra, hogy a lehető legjobb megoldást tudjam megtalálni.
– Mitől lesz jó egy arculat?
– Hallok olyat néha, hogy ügyfelek, illetve sok esetben kollégák nem értik, hogy miért kerül egy logó annyiba, amennyibe, hiszen egyszer azt egy hét alatt össze lehet rakni, illetve hogy miért tart ennyi ideig egy ilyen munka. Én úgy gondolom, hogy egy arculatban, logóban nagyon nagy tapasztalat és nagyon sok minden más sűrűsödik: a sok éves szakirányú tanulás, a sokéves gyakorlat, a korábbi ügyfelek kapcsán szerzett rutin, illetve az, hogy folyamatosan figyelem a grafikai, művészeti, vagy akár a gasztronómiai világot – éttermeket, múzeumokat, grafikai stúdiókat, szakmai blogokat, stb. A gasztronómiában érdekelt ügyfeleim azért is fordulnak éppen hozzám, mert látják, hogy képben vagyok például a kortárs éttermi trendeket illetően, ismerem a séfeket itthon és külföldön is, és ez a témában való jártasság, naprakészség jelenik meg az árakban is – hiszen a legtöbb esetben ez olyan előnyt jelent a megrendelőnek, amit például egy friss diplomás fiatal nem tud biztosítani. Emellett ahogy már mondtam, én nem egy hét alatt rakom össze, hanem egy hónapot dolgozom egy-egy arculati tervezésen. Én azt vallom, hogy a branding, egy arculat nem szép, hanem jó kell, hogy legyen ahhoz, hogy elérje a célját – és csak a második (és persze szintén nagyon fontos) szempont az, hogy esztétikus is legyen. Ez gyakran azzal jár, hogy a saját ízlésemtől el kell távolodnom – a kihívás persze éppen az, hogy mégis összetéveszthetetlenül az én kezem munkájának tűnjön az adott arculat. Egy élelmiszeripari nagyvállalatnak, amelynek az ügyfelei más élelmiszeripari nagyvállalatok igazgatói, egészen más típusú, stílusú arculat kell, mint egy belvárosi étteremnek, ahol a célcsoport a trendi, budapesti fiatal közönség. Nagyon erős egyfajta styling vonal most a grafikában – egy-egy jó szín és betű használata, valamilyen izgalmas nyomdai technikával belenyomva a papírba, és kész. Nagyon divatos ez mostanában, de ez egyáltalán nem ad karaktert vagy egyéniséget a munkának, jó részük egymáshoz nagyon hasonló.
– Mi jellemző a Te stílusodra?
– Alkalmazott művészettel foglalkozom, ezért az igazi stílusom a szabadabb, önálló munkák esetében érvényesül igazán, ilyen például egy kiállításra készített munka. A saját stílusom nagyon minimál, nagyon absztrakt, közel áll az orosz konstruktivizmushoz és a Bauhaushoz – biztosan hatott rám édesapám stílusa, illetve az, hogy Újvidéken nőttem fel, brutalista, szocreál épületek, játszóterek és más létesítmények között. Még a Kisképzőben általában temperával kellett dolgoznunk, mert akkoriban ez volt a legkönnyebben elérhető technika, de itthon csak rossz minőségű temperát lehett kapni, ami foltosan száradt meg. Nekem ez nem tetszett, nem volt elég pontos. Édesapámnak viszont rengeteg sniccere volt, bevittem őket magammal a suliba, vittem magammal rengeteg színes papírt is, és kitaláltam, hogy nem festeni fogok, hanem inkább kivágom a formákat és betűket papírból, így sokkal precízebben hozhatom létre azt, amit szeretnék. Így aztán két évig viccesen sebésznek hívtak. Azóta is szinte kizárólag absztraktabb formákat használok, organikus motívumokat pedig szinte soha. Bevallom, nem érzem jól magamat tőlük. Ezek a blokkszerű dolgok állnak inkább hozzám közel. Az is érdekel ebben a formanyelvben, hogy mit mennyire lehet leegyszerűsíteni, mi az a végpont, amikor ha már elvennél belőle, szétesne, de ha hozzátennél, túl sok lenne? Ezt a leegyszerűsítő megközelítést használom az arculattervezések során is. Ha egy ügyfélnek dolgozom, természetesen alkalmazkodom az ő illetve a márka igényeihez, de azt szoktam mondani, hogy ha egy munka esetében a végeredményben 60%-nál kevesebb a grafikus saját stílusa, az már nem igazán jó, mert abban az esetben a grafikus nem több, mint egy operátor, egy végrehajtó, aki legyártja azt, amit az ügyfél elképzel.
– Milyen a jó grafikai oktatás?
– Mindennek a klasszikus művészet az alapja, mert később ebből lehet továbblépni a modern felé. Azt gondolom, hogy nagyon sok olyan dolgot meg kell alaposan tanulni, amit aztán később a tervezői pálya egésze alatt kamatoztatni tud az ember. A Képzőn például Auth Attila mesterünk óráin meg kellett rajzolnunk az összes, fő betűtípusból felépített ábécét kézzel kiszerkesztve, vonalzóval, körzővel, csőtollal, javítás nélkül, a-tól z-ig. Ezért a mai napig tudom, melyik betű hogyan épül fel, egyikből hogyan lehet átváltani a másikba. Ez az alap nélkülözhetetlen. Nem hiszek a 2-3 éves képzésekben, mert sokszor azt látom, hogy ezeknél hiányzik az előzmény, a stabil alapok. Ez olyan, hogy van a skála egytől százig és ezekben az intézményekben mondjuk 40-től kezdenek el tanulni. Sokszor nem is adnak egyéniséget egy-egy feladatnak. Persze vannak a diákok között, akik beleviszik az egyéniségüket egy-egy munkába, de mégis sokszor kifejezetten egysíkúnak tűnnek az alkotások. Azt is látom, hogy a diákok illetve fiatalok egy része kicsit elkényelmesedett a kreatív közösségi felületeknek köszönhetően: ha egy feladatra készülnek, egyszerűen körülnéznek itt, és a nekik tetsző részleteket összegyúrva létrehoznak egy sokadik, nagyon hasonló arculatot, plakátot vagy más munkát – anélkül, hogy önállóan gondolkoznának a feladaton, így gyakran nem látni gondolatiságot a munkákon, csak dekorativitást, az éppen menő fontokból, formákból, textúrákból és színekből összerakva. Nincs bajom a trendekkel, hiszen a mában élünk, csak hiányolom az egyéniséget. Nagyon divatosak most például ezek a felcicomázott portfóliók pálmalevelekkel, deszka hátterekkel, oda nem illő tárgyakkal, meg mindenfélével, de ez szemfényvesztés. Arculattervezésnél ilyet nem lehet csinálni – ilyen portfóliók láttán nekem mindig az az érzésem, hogy azért van ott ez a sok extra elem, mert önmagában az arculat nem elég erős.
– Nálad hogy néz ki egy ilyen prezentációs oldal?
– Teljesen szürke, neutrális alapra kerülnek nálam a munkák, mert ha azon nem él meg a terv, akkor más felületen sem fog. Ha azon megél, megél bárhol később is. Ha már köré kell rakni a pálmalevelet meg mindenféle gridrendszereket, rég baj van.
– Mi volt a közelmúltból az a kedvenc munkád?
– Nagyon sokat dolgozom vendéglátóipari egységeknek, szerettem például a Kollázst (a Four Seasons Gresham Palace Budapest Hotelben), pedig eleinte kissé féltem tőle, mert szecessziós a ház, ami annyira nem az én stílusom, de remek ügyfél volt, nagyon nyitottak voltak, nagyon jól tudtunk kommunikálni. Ők azon ritka esetet jelentették, akiknek a felkérésére elindultam egy tenderen. Alapvetően nem indulok tenderen, de itt a Four Seasons nemzetközi design közponjának be kellett küldenem a teljes gasztronómiai portfóliómat. Négy magyar ügynökséget és engem hívtak meg a tenderre, akiknek a portfólió beküldése után, nemzetközi vezetőség előtt, személyesen kellett bemutatnunk a munkánkat, a megközelítésünket, a hozzáállásunkat. Itt kifejezetten szakmai pályázatról, valós versenyről volt szó, ahol a külföldi központ és a helyi vezetőség együttesen hozta meg a döntést.
– Miért nem indulsz egyébként tenderen?
– Valós munkáktól veszi el az időmet, és nem is érzem úgy, hogy itthon ez a tenderezés jó irányban halad. Nincs tenderkultúránk: általában egy-egy ilyen tenderre meghívnak 10-15 grafikust, tervezőnként 3-4 tervet várnak, azaz összesen ötven-hatvan tervből választhat az ügyfél. Ezzel több probléma is van: egyrészt sok esetben a szerződési, pályázati feltételek már eleve vállalhatatlanok – egy-két hét alatt kell a munkát elvégezni, a szerzői jogok nem tisztázottak (a prezentált terveket például sok esetben az ügyfél később szabadon, bármire felhasználhatja), a tenderen való indulásért egy minimális vázlatdíj sem jár, ugyanakkor – ahogy fent mondtam – elveszi az időt a valós megrendelésektől, a határidőre elvégzendő, valós munkától. Én egy tenderre is ugyanolyan figyelmet fordítanék, mint egy valós munkára, de sajnos nincs annyi szabad kapacitásom, hogy négy hetet dolgozzak egy olyan terven, ami aztán nemhogy nem valósul meg, de még a munka közelébe sem jutok, sőt: a tervem visszaköszön később a nyertes pályaművének adaptációjában. Azt is gondolom, hogy ha az, akinek a feladata a tender kiírása, nem tudja eldönteni, hogy melyik az a 3-4 cég, akivel dolgozni szeretne, akkor az szakmailag kissé komolytalan. Ez egyfajta szakmai kockázat az ügyfél számára, mint bármelyik másik üzleti döntés, amit meghoz – kell ehhez egyfajta önbizalom, bátorság, kockázatvállalási hajlam. Arculattal dolgozni mindig azt jelenti, hogy bízol az intuíciódban, hogy kit hívsz meg, kivel dolgozol, és ez nem is csupán intuíció, hanem a szakma és a tervezők tisztelete. Én úgy tartanám korrektnek, hogy egy nagy munka esetében, ha a döntéshozó nem is ért a grafikához, kérje ki egy szakértő véleményét, hogy kit hívjon meg a tenderre, de ne hívjon meg minden grafikai stúdiót, akit az ismerősei ajánlanak. Nem beszélve arról, hogy tender-szituációban a tervezők egy része sajnos olyan feltételek és árak szerint is elvállalja a munkát, csak azért, hogy később jól mutasson a portfóliójában, ami sokszor elbagatellizálja a feladatot és alávág a kollégáknak.
– Melyik az a terület, ahol grafikusként kiélheted a saját stílusod, a saját örömödre dolgozhatsz, kötöttségek nélkül?
– A legutóbbi ilyen projektem a Fedrigoni könyv volt, a címe 16/3. A Fedrigoni egy nagy, nemzetközi papírcég, minden évben kiadnak egy könyvet, amiben különböző grafikusok munkáin keresztül mutatják be az aktuális papírjaikat és az azokon használható nyomdaipari technológiákat. Közép-Európából is több grafikustól kértek be munkákat, a beküldött portfóliókból a vezetőség és a világszerte több irodával rendelkező Thomas Manss & Company grafikai stúdió közösen választotta a számukra legérdekesebb nyolc munkát. Kaptam 16 oldalt és azt csinálhattam vele, amit csak akartam. Hat Pantone színt használhattam, ami ugyan leredukálja a lehetőségeket, de arra gondoltam, hogy ahhoz az absztrakt stílushoz, amit képviselek, ez nagyon közel áll. A frankfurti könyvvásáron mutatták be a könyvet, szóval nem lehett csak egy vonalat végighúzni azon a 16 oldalon, komolyan kellett vennem a feladatot. Az jutott eszembe, hogy a rendelkezésemre álló 15+1 oldal pont 15 karakter, ami a webcímemre rímel és mivel én nem vagyok teljességgel autonóm művész, vagyis az alkalmazott és az autonóm között szeretek ingázni, éppen ezért indirekt módon, utalva az önmarketingre és a brandingre, mint tevékenységi körömre, az oldalak a davidbarath.com karakterek álltak össze, melyben minden oldal egy-egy betűt ábrázoló, absztrakt kép, műalkotás. Semmilyen szinten nem szóltak bele a munkámba, onnantól kezdve, hogy kiválasztottak, teljesen szabad kezet kaptam.
– Mely területeken valósulhat még meg ez a fajta alkotói szabadság a grafikában?
– Szuper lenne állami illetve kulturális intézményekkel, főként múzeumokkal, galériákkal dolgozni művészeti projekteken, úgy, hogy kifejezetten az alkotóra kíváncsiak – a new yorki Whitney Museum például azért az Experimental Jetset nevű holland stúdiót kereste meg az új arculata megtervezésével, mert nagyon tetszett nekik a stílusuk, és úgy érezték, hogy az általuk tervezett arculat vizuálisan is megfogalmazza azt, amit az intézmény képvisel. Az ilyen munkák kimozdítanák a grafikusokat az alkalmazott, nagyon kötött műfajból. Emellett mivel ezek a munkák kiemelten jó referenciát jelentenek, sok grafikus vagy stúdió ingyen vagy alacsony díjért is elvállalja ezeket a megbízásokat, így a legtöbb hazai kulturális intézmény – tisztelet a kivételnek – ma már azt tekinti magától értetődőnek, hogy az ő arculatuk, kiállítási installációjuk stb. megtervezése egyfajta rang, és nem piaci feltételekkel fizetnek érte. Sok esetben persze az intézmény valóban küszködik anyagi gondokkal, de sajnos sok olyan helyen is ez a szemlélet uralkodik, ahol van büdzsé.
– Min dolgozol most?
– Sok mindenen. Tervezünk egy saját márkát, de erről egyelőre még nem szeretnék beszélni. Dolgozom egy ingatlanbefektető cég arculatán, egy-két divatmárkán, elméletileg a napokban indul egy ingatlanberuházás arculattervezése is. Emellett van még borászati területről érkező ügyfelem és egy delikát üzlet, egy vendéglátóipari egység, és egy másik művésszel is dolgozom közösen egy saját projekten, ami remélhetőleg még az idei évben bemutatkozhat a nagyközönségnek is. Most látott napvilágot az általam tervezett Le Garage arculat is, mely egy Óbudán létesülő, multifunkcionális gasztronómiai létesítmény lesz – ennek még tavaly terveztem az arculatát, de most zajlik a részletek, az egyes arculati elemek kidolgozása.
Az elmúlt hónapokban sokat dolgoztam a saját weboldalamon is, ami remélem, hamarosan elindul, illetve dolgozom még összművészeti projektben egy könyvön, ami az idei Frankfurti Könyvvásáron fog majd bemutatkozni.
www.facebook.com/davidbarathdesign
Fotó: Rácmolnár Milán