Bella Gábor és Hevesi Annabella nemrégiben alakult belsőépítészeti tervezőirodájának új projektjét mutatjuk be, amely egészen izgalmas, jövőbe tekintő megközelítéssel fogalmaz újra mindent, amit a versenysporthoz kapcsolódó belső terek megejenéséről korábban gondoltunk. Annabella az I O – Line and Round stúdió létrejöttéről és a Sopron Basket női öltözőkomplexumának megtervezéséről mesélt.
– Hogy ismerkedtetek meg tervezőtársaddal, Bella Gáborral és hogyan született meg az első közös projektetek?
– Valamivel több, mint két évvel ezelőtt kezdtünk el együtt dolgozni egy szabadulós játékokat tervező-kivitelező és működtető cégnél. A több hónapos közös munka során kiderült, hogy nagyon jól hatunk egymásra. Hasonlóan gondolkodunk, a különbözőségeink pedig egymást erősítik. Mind a ketten rettenetesen elhivatottak vagyunk, és képesek vagyunk órákig tartó – egészséges és inspiráló – vitákban kicsontozni egy adott kérdést, hogy a döntés, amit végül meghozunk, kifogástalan legyen. Talán emiatt döntött úgy Gábor, hogy tervezőtársként jelöl meg engem, amikor felkérték a Sopron Basket női öltözőkomplexumának belsőépítészeti feladatára. Gábornak több évtizedes tapasztalata van a szakmában, eredendően soproni és korábban dolgozott már a klubnak. Szerencsénkre a terveink még a megvalósulás előtt pozitív visszajelzéseket kaptak, így jutottunk további megbízásokhoz, ez pedig felvetette egy saját brand létrehozását, az IO-t.
– A Sopron Basket vezetősége úgynevezett “amerikai típusú” öltözőt szeretett volna. Mit jelent ez és hogyan fordítottátok le a belsőépítészet nyelvére?
– A megbízó úgy tekintett a befektetésre, mint egyfajta „presztízs beruházásra”. Ez lényegében azt jelenti, hogy az öltözőnek kellően impozánsnak kellett lennie ahhoz, hogy a csapat tagjait motiválja, illetve, hogy a külföldről szerződtetett játékosok számára is ez egy hozzáadott érték legyen az egyéb feltételek mellett. Tulajdonképpen azt szerették volna, hogy a legjobbak munkahelye és második otthona egy hozzájuk méltó hely legyen. Ezzel kapcsolatban hangzott el az „amerikai típusú” öltöző kifejezés. Ezt mi úgy értelmeztük, hogy a tér nagyon erősen épít a csapatidentitásra, megjelenik a csapat címere, a színei és bármi, ami ehhez a versenysportolói szimbólumrendszerhez vagy tárgykultúrához kapcsolódik. Attól azonban a kezdetektől fogva elhatárolódtunk, hogy a régi GYSEV színei nagyon agresszívan jelen legyenek a térben, ezért megpróbáltuk leredukálni őket a fényekre és kárpitokra.
– Milyen helyiségekből áll a komplexum?
– A kb. 150 nm-es tervezési terület egy 400 nm-es összefüggő földszinti és ablaktalan raktártérből került leválasztásra a Novomatic Arénában. Ezen belül két helyiség-csoport alakult ki: egy sajtótájékoztató- és oktatóhelyiség a nyilvánosság és az utánpótlás számára, illetve a csapattagok privát öltözője. Ez utóbbi egy előtérből, az öltözőhelyiségből és egy vizesblokkból áll. Az előtér egyfajta edzői váróként is funkcionál, kiegészülve egy kifejezetten nekik fenntartott mosdóval, illetve egy teakonyhával, amit megpróbáltunk használaton kívül elrejteni. Ez azért is volt fontos, mert az előtér alkalmas arra is, hogy a játékosok exkluzív interjút adjanak – a falfülke előtt, ahova mindig a legutóbb nyert kupát helyezik.
– Mi volt a tervezés kiindulóponta, milyen szempontokat fogalmaztatok meg és vittetek végig?
– Amikor stilisztikailag próbáltuk meghatározni azt a világot, amit a játékosok köré elképzeltünk, leginkább három erőteljes irány hatott ránk: az egyik a letisztult funkcionalizmus. A sportolói precizitást és egy ideális munkakörnyezetet leginkább egy szervezett, rendezett tér jellemez. A beépített bútorok, ahogy szervesülnek az épületszerkezeti elemekkel, azt az érzetet keltik, hogy minden a helyén van, minden ide lett kitalálva – és úgy és azért, hogy megfeleljen pontosan ezeknek az igényeknek. A hangsúlyos fehér felületek ehhez a letisztultsághoz asszisztálnak, és egyúttal kifejezik a szó szoros értelmében vett tisztaságot, ami szemben áll a „rossz öltöző” archetípusával – ami kicsi, büdös és koszos. Emellett némileg kompenzálja az építészeti adottságokat – a természetes fény hiányát és az alacsony belmagasságot.
A másik erőteljes irány az öltöző jövőbe mutató megfogalmazása, ami lehetőséget teremt a nemzetközi versenyképességre, és arra a reprezentativitásra, amit a megbízó megfogalmazott. A „luxus” ebben az esetben a technológiai határok feszegetését jelenti – a zuhanyzóban használt glettbeton felületekkel, illetve olyan műszaki megoldásokkal, ami szinte minden egyedi bútort jellemez.
Ide tartozik a sajtószobában a fallal teljesen azonos síkba süllyesztett perem nélküli lámpa, vagy a „kommunikációs fal”, ami tulajdonképpen egy mágneses whiteboard, egy világító kosárlabdapályával, ami lehetővé teszi a stratégiai megbeszéléseket, vagy a konyhabútor és a WC ajtók, ahol egy nagyon különleges anyagot munkáltunk meg és ez tette lehetővé a formai játékot. Ez a kockázatvállalás, határfeszegetés és kísérletezés a részünkről a tervezés folyamatát részben a termékfejlesztéshez tette hasonlóvá. A végeredményben viszont talán nem nehéz felfedezni a párhuzamot egy űrhajóval, vagy más hasonló futurisztikus képződménnyel.
A harmadik irány, amit vizsgáltunk, hogy tulajdonképpen mit jelent egy női kosárlabdacsapat tagjának lenni. Ehhez kapcsolódik egyfajta szakralitás, ami a versenysportolói szférát övezi, illetve ide tartozik a játékosság, ami a formai megoldásokon túl bizonyos funkciókban is visszaköszön. Például a játékosok rendszeresen kapnak csokit a szurkolóktól, de mivel élsportolók, nem eszik meg azonnal, hanem a közösbe rakják nehezebb napokra. Erre volt az a válaszunk, hogy a konyhabútorra került egy „csokibedobó nyílás”, ahonnan zsákbamacska-szerűen vehetik ki a csokikat. A végső formák finom, feminin jellege is tudatos döntés eredménye, amivel a terek keménységét próbáltuk feloldani.
– Hogyan tudtátok lefordítani a belsőépítészet nyelvére a szövetség életében kulcsfontosságú csapatdinamika jelenségét?
– A csapat dinamikájának leginkább az öltözőbútorok megtervezésénél volt jelentősége. Az, hogy mindenkinek van egy bizonyos szinten lehatárolt, személyre szóló kis „oltára”, amit mágnesekkel, fotókkal, kabalákkal személyre szabhat, a csapattagok szuverenitását tükrözi. Az, hogy egy íven vannak demokratikusan elrendezve, azt jelképezi, hogy ők mind egy csapat egyenrangú, nélkülözhetetlen elemei. És mivel az elrendezés egyúttal centralizált is, kifejezi, hogy a fókuszban egy közös cél áll, amit a csapat identitása, a játék és az edző jelent.
