A Karantén Klub interjúsorozat legújabb részében Gulyás Lídiával, a magyar Instagram egyik legpozitívabb szereplőjével beszélgettem közösségépítésről, a jókedv tudatos fenntartásáról, kedves üzenetekről és szabadidős tippekről szobafogság idejére. Fogadjátok szeretettel!
– Szia Lídia! Örülök, hogy jobban vagy és kiheverted már ezt az aljas koronát! Jelenleg Te vagy az egyetlen ismerősöm, aki elkapta, mesélj, milyen volt egy átlag influenzához képest?
– No, hát ez egyáltalán nem biztos, hogy korona volt. A tünetek egy része egyezett: torokfájással kezdődött, belázasodtam, jött a nehézlégzés, a rossz közérzet… De például nem köhögtem, elsősorban emiatt inkább influenzára tippeltünk, tudva, hogy persze benne van a pakliban, hogy ez aztán covid19, főleg mert Németországból hazajövet kezdődött az egész leépülés, meg azóta olvastam ehhez hasonló, pozitív-tesztes esetekről. Mivel nem voltam elég rosszul, nem vittek kórházba tesztelni. Közben a háziorvosommal is csak telefonon tudtam egyeztetni, aki ugyanarra jutott, mint én, hogy hát ez bármelyik lehet, maradjak otthon, aztán ha romlik a helyzet, hívjak mentőket. Nem romlott, nagyon lassan, de javult, szóval maradt az önkéntes karantén, a találgatás. Nagyon szeretném tudni, hogy mi volt – de igazából az a lényeg, hogy már teljesen jól vagyok.
– Milyen a kedved, mennyiben nyomja rá a bélyegét a jelenlegi helyzet?
– Jelen pillanatban ritka jól érzem magam, engem is nagyon meglep, hiszen 3 hete vagyok karanténban. A legeleje a láz miatt nem volt könnyű – bár a sok munka megkönnyítette, elvonta a figyelmemet a fizikai rosszulléttől -, aztán minél jobban lettem, annál produktívabbak lettek a napjaim munkaidőn kívül is. Hála Istennek van egy erős introvertált oldalam, ezért sosem okozott gondot, hogy egyedül legyek, sőt, kifejezetten igénylem az elvonulást, a csendet. Furcsa ez az egész, mert midig is azt gondoltam, hogy pár napnál tovább nem bírnám az otthonról dolgozást, azt gondoltam magamról, hogy lustaságba, Netflixbe fulladnának az estéim… Előző héten magamat is megleptem, amikor realizáltam, hogy mennyi jó szokás ragadt rám az elmúlt pár napban: elkezdtem minden nap edzeni egy fél órát, többet takarítok, mosok, alkotok – és nem időhúzásként, nem valami más helyett, hanem mert egyszerűen beépültek a napjaimba, mint egészséges tevékenységek.
A híreket is megtanultam jól kezelni, nem hagyni, hogy nyomasszanak, (már) tudatosan nem olvasok el minden egyes cikket, posztot, (már) nem pörgetem folyamatosan a Facebookot. Meg kell válogatnom, mit hagyok, hogy hatással legyen a gondolataimra, a lelkemre, baromi tudatosnak kell lennem, főleg ilyen helyzetek esetében, különben tudat alatt a szorongás nálam is simán beszivárog, aztán lassan szétszed és egyszer csak érzek egy nyomást a mellkasomon. Ez egyelőre egész jól megy, időben realizálom, amikor feleslegesen elkezdek aggódni valamin, miközben kifejezetten élvezem a kihívást, hogy ebből az új limitációból, új helyzetből valami jót tudjak kihozni magamban és magam körül. Ezt igyekszem szem előtt tartani.
Ami viszont időnként szíven üt és a tehetetlenséget ébreszti fel bennem, azok üzenetek másoktól, akik sokkal nehezebben élik meg ezt az egészet, akik elveszetették a munkájukat, akik az egészségügyben dolgoznak végkimerültségig, akik most anyagilag küszködnek, akik magányosak, nem bírják a bezártságot, akik pánikbetegséggel küzdenek… Na ez ki tud zökkenteni a kis lelkes mindennapjaimból, és még tanulom, hogy hogyan kezeljem, hogyan reagáljak, hogyan tudok segíteni, vagy éppen elengedni, ha nem tudok.
– Szerintem az olvasók nagy része ismer Téged a közösségi médiából, de azok kedvéért, akik nem találkoztak még Veled, meséld el kérlek, mivel foglalkozol a munkádban és a szabadidődben?
– Főállásban content creative vagyok az Artificial Group reklámügynökségnél, azaz social media stratégiákért, tartalmakért, influencer marketingért felelek. Nagyon szeretem, bár most nagy kihívás, hogy így home officeban szinte 0-24 az életemmé vált, mert ugye nincs a szokásos „mára végeztem, lelépek az irodából” dolog. Érdekes kontraszt, hogy tudatosan szoktam tenni azért, hogy ne a munkám legyen az életem, ugyanakkor jelen pillanatban egyáltalán nem bánom, mert így hihetetlen gyorsan mennek el a napok, egy percig nem unatkoztam még.
Szabadidőmben tanácsokat adok másoknak online marketing téren, festek, illusztrálok, firkálok, tavaly óta már nemcsak papírra, hanem digitálisan is. Nagyon feltölt, minden nap szánok időt arra, hogy valami újat alkossak, legyen az akár egy GIF, akár egy háttér, akár pár bátorító mondat, amit megoszthatok másokkal, vagy egyszerűen csak úgy, magamnak. Már megrendelésre is illusztrálok, készítek GIF csomagokat, amikor akad rá időm.
– Mit szeretsz a leginkább a munkádban, melyek a kedvenc részeid benne?
– Nagyon szeretem a bizalmat, amit a munkatársaimtól és az ügyfelektől kapok, hogy számítanak az ötleteimre, a véleményemre, hogy szakmailag maximálisan bíznak bennem. Nagyon jó érzés azt is látni, amikor egy ötletelésből pár hónappal, héttel, sőt, akár napokkal később egy kész kampány lesz, reklámfilmestül, mindenestül. Hihetetlen jó érzés, amikor a szakami tudásomat, tapasztalatomat, a tanulmányaimat használhatom egy vérprofi csapat részeként, izgalmas projektek kapcsán.
A tanácsadásban, vagy éppen a GIF készítésben nagyon-nagyon szeretem látni, amikor egy kisvállalkozónak a szerelem-projektjében lehetett egy kis szerepem. Az egyik legjobb dolog ott lenni valaki mellett, amikor a saját álmait építi, és ha csak egy projekt erejéig is, de részt venni benne, támogatni, hozzáadni azt, amihez értek.
– Számomra Te vagy a közösségi média legpozitívabb szereplője, ami nem jelenti azt, hogy ne akadnál néha ki dolgokon, de a kommunikációdat következetesség és kedves őszinteség jellemzi, azt gondolom, pont ezért szeretnek ilyen sokat. Miért fontos számodra a közösségi média, mi a célod vele, mit szeretnél közvetíteni általa?
– Annyira érdekes, hogy ezt írod, mert nem voltam ám mindig ilyen pozitív arc. Pontosabban már kiskoromban megfogalmazódott bennem, hogy egyszerűen bátorítani szeretnék másokat, ez éltet, még blogot is szenteltem ennek, de aztán volt egy kisebb útkeresésem, ahol azt hiszem sok minden voltam, csak nem bátorító. A közösségi platformok mindig is egy őszinte kivetülései voltak a lelkivilágomnak, sosem tudtam és akartam palástolni, ami bennem volt, szóval, csak hogy konkrétumokkal bizonyítsam halandóságomat, volt olyan, amikor ittas tweet-ekről és a Lídia Finlandia becenévről ismertek mások, volt, hogy elvakult, ítélkező posztokról… Hála Istennek ez már a múlté, de azt hiszem ez az online világban is erősen megnyilvánuló útkeresés is hozzátett ahhoz, hogy később visszatérjek a bennem lévő, csillogó szemű gyermekhez, aki már tudja, hogy nem tökéletes és bőven van még mit tanulnia, aki tudja, hogy nem kell megfelelni másoknak, és aki talán még őszintébben, még bátrabban meg meri osztani a gondolatait, még ha azok vitákat is szülnek, vagy ha azok sebezhetővé tesznek engem.
A célom talán az, hogy őszintén és tudatosan használjam a közösségi felületeket, és hogy másokat is erre tudjak inspirálni – de az utóbbi inkább már csak eredmény, hiszen ha egyszerűen mások inspirálása lenne a cél, akkor megint a megfelelés ördögi körében találnám magamat. Helyette tabuk nélkül, őszintén igyekszem megosztani a gondolataimat, a félelmeimet, a mindennapjaimat, a jót és a nehezet is, miközben tudatosan figyelek arra, hogy a közösségnek vissza tudjak adni valamit, ami nekik sokat jelenthet, általában rajzok, illusztrációk formájában. Ez nekem is jót tesz, szinte terápiás hatása van, ahogy kiírom magamból a dolgokat, meg a rajzolásnak is – az csak hab a tortán, ha azoknak is pozitívan hat, akik tudnak velem, a gondolataimmal azonosulni.
– Mi a közösségépítés titka szerinted? Ha valaki, Te biztosan tudod erre a választ!
– Az, hogy legyünk pofátlanul önmagunk. Merjünk őszinték lenni, merjünk beleállni dolgokba, állást foglalni, kimondani, megosztani, mélyre ásni. Aki mindenkinek meg akar felelni online (meg offline is), annak nagy valószínűséggel minden megnyilvánulása felszínes lesz, a felszínes dolgokkal pedig nem lesz meg az a mély kapocs, a közös pontok egy közösséggel. Felszínes témákhoz nem lehet érzelmileg kötődni. Muszáj megnyílnunk, bátran megmutatni magunkat és őszintén felvállalni az érzéseinket ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk egymáshoz. Ezt nem lehet marketing szövegekkel, mindenféle trendi eszközzel, social media titkokkal megtenni. Követőtábort, nézőközönséget építeni lehet így is, de akkor leszel te és a közönséged – két különálló halmaz. Egy élő, vibráló, egymást támogató, egymást felemelő közösség nem taktikákról szól, hanem őszinteségről, mások beengedéséről, összetartásról. Egy márka esetében ez persze kicsit máshogy működik, ott taktikázni kell, komoly stratégiára építeni a közösségépítést, közben keresni a közös pontokat is, na de ez már más téma.
– Mesélj kicsit a #kedvesüzenetek projektről: honnan jött az ötlet, mit takar ez pontosan és mióta csinálod?
– Megpróbálom rövidre fogni, bár sosem sikerül: 7 évvel ezelőtt, amikor Londonba költöztem, az Instagramom egy ilyen személyes naplóvá nőtte ki magát, hosszú gondolatokkal, kis kedves üzenetekkel, amik egyre népszerűbbek lettek. Megértettem, hogy egy-egy kedves üzenetnek mekkora ereje van. Később elgondolkodtam, hogy milyen jó lenne az online térből offline-ba vinni ezt az egészet, hiszen online könnyű inspirációt szerezni, mert ugye azt követjük, akit csak szeretnénk – és jobb esetben azok az illetők inspirálnak, bátorítanak. Offline már nem ilyen egyszerű. A rohanós mindennapokban kizökkent egy ilyen üzenet, ott jobban szíven üt, sőt, hiszem, hogy akkor talál meg, amikor éppen szükséged van rá.
Ahogy ez megfogalmazódott bennem, elkezdtem tervezni egy ilyen megmozdulást, akkor épp Melbourne-ben, de valahogy sose jött össze. Aztán 2017-ben, amikor már itthon voltam, az Instagram az éves találkozójának (amit sajnos már nem szoktak szervezni) a „kind comments” tematikát adta. Amikor ezt megtudtam, éreztem, hogy na, ennél jobb alkalom nem is lehetne, itt az ideje ezt megvalósítani, ha más nem, akkor egyelőre egyedül. Történtek közben más dolgok is, amik csak megerősítettek ebben az elhatározásomban, úgyhogy egyik vasárnap 70 kedves üzenettel bevettem a várost, egész nap ragasztgattam, fotózgattam.
Annyira pozitív visszajelzések jöttek, hogy tudtam, ebbe be kell vonni másokat is, ez több, mint egy egyszemélyes projekt. Úgyhogy készítettem egy Facebook eseményt, amire több ezren jelöltek vissza, egy hétre rá pedig már egy országos, milliókat elérő mozgalom közepén találtam magamat, sok ezer kedves üzenettel, lelkes, egymást bátorító emberekkel, diákokkal, akik éjszaka a sulijukat teleragasztották bátorításokkal, szülőkkel, akik a játszótéren hagytak üzenetek, éttermekkel, akik csatlakoztak a mozgalomhoz… Elképesztő volt! Azóta sajnos háttérbe szorult a projekt, legalábbis online, de közben ez a kedvesüzenetek-ragasztó szokásom megmaradt: azóta is mindig van nálam 4-5 kártya, amit kávézókban, padokon, utcákon hagyok, hátha valaki megtalálja őket.
– Mivel töltöd az utóbbi napokban (vélhetően) megnövekedett szabadiőd? Belefogtál új dolgokba, húzogatsz le régi terveket a bakancslistáról? Van napi rutinod?
– A szabadidőm egyelőre nemhogy több, hanem jóval kevesebb lett. Sok a munka az „irodában”, amiért persze hihetetlen hálás vagyok. Az előtte és utána lévő idő az, amit igyekszem kihasználni, elsősorban alkotással, rendszeres házimunkával, egy kis mozgással, este virtuális, Jóbarátoknézős vacsorával a barátommal. A napi rutinba egyelőre ezek épültek be úgy igazán, ami számomra tényleg hatalmas szó, mert korábban egy fáradt munkanap után általában sorozatozásba fulladtak az estéim. Az olvasást szeretném még tudatosan beépíteni, rengeteg könyv áll a polcomon, amikbe bele szeretnék merülni. Hetente többször Skillshare-n is körül szoktam nézni, elsősorban digitális rajzolásban témában, meg odáig vagyok a Karantén klub csoportért, folyamatosan mentegetem le onnan a kurzusokat, inspirációkat. A bakancslistás dolgok egyelőre váratnak magukra, de például megtanultam szájmaszkot varrni pólóból és hajgumiból!
– Nagyon (pro)aktív és eltökélt embernek ismerlek. Szerintem ezek olyan tulajdonságok, amelyek elengedhetetlenek a sikerhez. Hol látnád magad szívesen 5 év múlva, mi lenne az álomprojekted, amit a legjobban szeretnél megvalósítani?
– Az álmom egy növényekkel, workshopokkal, koncertekkel, alkotókkal teli közösségi kávézó / stúdió nyitása. Már vagy 8 éve megfogalmazódott bennem, annyira tisztán látom a szemeim előtt a működését, a kinézetét, a célját – de ez még odébb van. Valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy egyszer csak beérnek az olyan terveim, álmaim, amik minden nap eszembe jutnak, amiket csendesen tervezgetek, egyszer csak tudom, hogy na, itt az ideje belevágni. Bízom benne, hogy ezzel is így lesz.
– Mit tanácsolnál az olvasóknak, hogyan fordítsák előnyükre ezt a mostani hálátlan helyzetet?
– Talán azt, hogy keressük azokat a lehetőségeket, ahol a tudásunk, a szenvedélyünk, a hobbink, bármi, ami bennünk van, találkozik egy-egy szükséggel, hiánnyal. Azt tapasztalom, a saját életemben is, hogy akik a tudásukat, tehetségüket, forrásaikat felhasználva segítenek másoknak a maguk módján, azokat ugyanúgy meg fogja találni a segítség, amikor kell. Ahogy felemelünk másokat, minket is felemelnek. Így működik egy jó közösség – és azt hiszem sosem volt ilyen erős ez a közösségi érzés a világon, mint most.
Ami még segít nekem, az a tudat, hogy most napról-napra élünk. És ez nem baj. Nem baj, hogy nem tudjuk, hova megyünk nyaralni, mi lesz 2 hét múlva. Nem baj, hogy nincsenek nagy terveink, hogy most kicsit pillanatálljon vannak jövőbeli dolgok. Sosem volt relevánsabb az a jó kis klisé, hogy éljünk a mának: hozzuk ki a mai napból a legtöbbet, tegyük meg ma azt, amit tudunk, fejlődjünk, ahogy lehet, használjuk jól az időnket, használjuk ki az otthonunkat, az adottságainkat. Nem tudom, hogy ez bátorít-e valakit, mindenesetre nekem sokat segít ez a hozzáállás. A holnapon aggódás ráér, minden napnak megvan a maga baja, a maga kihívása, elég, ha azokkal nézünk szembe – aztán ki tudja, lehet, hogy pár év múlva visszanézünk, és azt látjuk, hogy ezek a mindennapok nemhogy elvettek volna az álmainkból, terveinkből, hanem pont azokat építették.