Egyik reggel úgy ébredtem, hogy eszembe jutott Szabó Zoltán, a fotográfus, illetve a képei, hogy milyen szívesen írnék róluk. Jó pár évvel ezelőtt fedezte fel munkáit egy barátom, és egyből a társaság nagy kedvence lett. És most valahogy eszembe jutott újra, nézzétek…
Szabó Zoltán eredeti szakmája gazdasági agrármérnök, a fotográfia a hivatása, melyet önerőből, a maga útját járva sajátított el. Sorozatait fotóesszéknek nevezi – a végnapjaikat élő archaikus közösségek, népek és tájak világát járja. Képei által megismerkedhetünk a maja indiánok, a Bajkál-tó és a tibeti buddhizmus világával. Számomra ez utóbbi a legmegfogóbb, de látogassatok el oldalára, és nézzétek meg a többi beszámolót is, nem fogtok csalódni!
Szabó Zoltán önarcképében igazi utazóként mutatkozik be – a távoli tájak megismerésén át jutva ismeri meg mindjobban saját magát, az életet.
Életének kettőssége mentén alakul művészete – az örök vándorút és a rend vágya egyidejűleg van nála jelen, és ezt a kettősséget képei világán keresztül oldja fel. “A létezésben fölfedezett rend keretbe foglat lenyomatai”, ahogy ő fogalmazza.
Saját elmondása alapján megfontoltan, így meglehetősen lassan fotografál. Nem használ színszűrőket, a természetes fények, árnyak, körülmények határozzák meg a felvételek hangulatát. Mindig teljes kockát fotóz, a vágást nem bízza szoftverekre, és ha nem sikerül a fotót kompozícióban tartani, inkább meg sem csinálja.
