Vedd fel a fonalat! – Érzékösvény a finn ryijy szőnyegek sűrűjében

A múzeumok egyik alapszabálya, amit már jó korán a fejünkbe vésnek, hogy semmihez nem szabad hozzáérni, ami a kiállítótérben van. Ez néha könnyen betartható, a festmények, fotók között szemlélődve járkálni, hátratett kézzel sétálgatni igazán nem nagy megterhelés. Ha azonban használati tárgyakból áll össze a kiállítás anyaga, akkor ez a puszta nézés szinte sosem kielégítő.

Szerencsés esetben kaphatunk más érzékszerveinknek szóló ingert is – ilyen együttállást hozott létre a Néprajzi Múzeum MaDOK Programja és a MOME TransferLab „A ryijy élő hagyománya – A finn szőnyeg 1707-2012” című tárlaton. A Design Hét időtartama alatt a látogató nem egyszerűen keresztülsétált a kiállítás termein, hanem valóságos érzékösvényen járt a szőnyegek rengetegében.

A kiállítás időrendi felsorolásban mutatja a finn hagyományban gyökerező ryijy alakulását, a minták és a használt motívumok változásában jelenítve meg a finneket ért történelmi, társadalmi hatásokat, így jutva el a takaró funkciójú tárgytól a falat ékesítő, bámulatos kép-szőnyegig. A fonalat nem Ariadné adta ugyan kézbe, de már a múzeum földszintjén óriási gombolyagba akadó közönség elsőként a gyapjú eredeti alakjával, a lenyírt állati szőrrel találkozhatott szembe, vagyis inkább orrba. A tárolóba hajolva megszaglászható és megtapogatható volt az az anyag, amiből a szőnyegek fonala készült.

Eredeti funkciójában a ryijy az állati szőrmét volt hivatott helyettesíteni, a zord időjárás ellen kellett védenie a szabadban, tehát a szánon vagy a csónakban. A következő állomáson egészen közelről vizsgálódhattak a kíváncsi szemek, ehhez nagyítók nyújtottak segítséget. A ryijy messziről nézve egybefüggő mintázatot mutat, ám csomózási technikája miatt közelről kicsit zsindely-szerű, pixeles. A melegítő funkció elsődlegessége miatt ezeknek a szőnyegeknek a szálai jóval hosszabbak, mint ahogy a ma embere számára természetesnek tűnhet, ez a szálhosszúság tovább fokozza a mintaalkotás „kockásságát”.

Egy kiemelt darab mindkét oldalát meg lehetett szemlélni, ugyanis nem volt ritka a mindkét oldalán kidolgozott szőnyeg, hiszen dupla réteg, dupla melegségi fokot nyújtott. A két oldal kidolgozottsága azonban nem azonos technikával történt, a szőnyeg színén a csomók adták a mintázatot, a hátsó oldal azonban utólag kapott felületet, amelyet már nem szövéssel készítettek el. Az ösvényen továbbhaladva a múzeumlátogatók legtitkosabb vágya is teljesülhetett, kesztyűt húzva a szőnyegeket meg lehetett simogatni, tapintani, borzolni. A fizikai kontaktustól felizgatott közönség a közvetkező állomáson visszanyerhette vérnyomásának lassú ritmusát miközben babzsákokon heverészve Jean Sibelius finn zeneszerző hang-tájképeinek engedte át magát.

Az érzék-ösvény utolsó megállója újfent a szemet tette próbára, kápráztatóan sokféle színt használó szőnyegek közé vezetve az ámuldozókat. A legizgalmasabb azonban mégis az a kis műhely volt, ahol Lőrincz V. Gabi, falikép- szőnyegtervező művész, textildesigner és segítői útmutatásával bárki hozzátehette a saját csomóját a közösségi alapon készülő speciális ryijy szőnyeghez. A monotonnak tűnő munka során megtapasztalható volt az északi szőnyegek specialitása, a csomózott sorok közötti széles szövött sáv, amely a helyükön tartja a csomókat, nem engedi elmozdulni a fonalat a vetülékek közül.

A lelkes textilipari munkások között vidáman keveredett a gyerekzsivaj, a felnőttek komótosabb kézmozdulatainak neszével és nem kevés külföldi mondattal; a kézimunka vonzása átsegített mindenkit a nyelvi nehézségeken, magyarázni sem kellett, csak mutatni. Így győzték le az érzékek a szavakat! A program népszerűségének köszönhetően az érzékösvény, ha nem is teljes egészében, de még most is bejárható a Néprajzi Múzeumban Tuomas Sopanen magángyűjtő szőnyegei között. Melegen ajánlott hideg napokra!

Szöveg: Fazekas Ildikó

 

facebook.com/MomeTransferLab