– Szia Lili, hogy vagy, mennyiben változott az életed az utóbbi hetekben?
– Köszönöm, jól vagyok a helyzethez képest és hálás, hogy az én munkám online is végezhető. Viszont attól, hogy valamit meg tudunk oldani, még nem jelenti azt, hogy könnyű is… A pszichológiai tanácsadó központban, amit vezetek, teljesen át kellett állnunk az online tanácsadásra; ezt páran már évek óta gyakoroltuk külföldön élő magyar kliensekkel, de a módszer továbbra is sok kihívást rejteget magában. A pszichológusnál ülve az egyik legkülönlegesebb jelenség az a biztonságos tér, ami ott és akkor aközött a két ember közt létrejön; ez lesz az, amibe igazán lehet kapaszkodni a problémákból kivezető út során és ez lesz az, ami megtart minket a legnagyobb nehézségekben is. Ezt a fizikai távollétben nehezebb kialakítani; sokkal több lelki energia befektetését igényli mind a pszichológus, mind a kliens részéről. Ugyanakkor jól megfigyelhető a távolban élő magyar klienseknél, hogy a lehetőség, hogy az anyanyelvén beszélhetünk a nehézségekről, nagyon sok mindent kompenzál, amit az online tér esetleg nem ad meg. A jelenlegi helyzetben pedig az, hogy nem szakadnak meg a folyamatok, illetve ebben a formában újakat is lehet kezdeni, a hála érzésével pótolja ki a távolságból eredő esetleges hiányokat.
– Személy szerint Téged hogyan értint a bezártság és az ehhez kapcsolódó lelassulás, milyen változásokat figyeltél meg magadon és a családodon?
– Én furcsa keveréke vagyok az extravertált és introvertált embernek, így mivel a munkám miatt nagyon sok energia megy kifelé, a mostani bezártságot a töltekezésre próbálom használni. A lelassulással úgy gondolom, most mindenki életében lehetőség nyílik visszakapcsolódni az olyan alapértékekhez (emberi kapcsolatok, természetben levés, olvasás, stb, de leginkább befelé fordulás a kifelé helyett), amik mindig is ott voltak számunkra, csak a felgyorsult, digitalis élet elfedte őket. Ezek azok a dolgok, amiket, ha visszaáll az élet a normál kerékvágásba, érdemes lesz megtartani, mert sosem mennek ki a divatból.
– Hogyan lettél pszichológus és a pszichológia mely területével foglalkozol elsősorban?
– Nálam a pszichológia egy gyerekkori álom megvalósulása: 12 évesen eldöntöttem, én abban szeretnék segíteni az embereknek, hogy boldogabbak legyenek. Magán és szakmai életem meghatározó pontjai az élet és a halál nagy kérdései, a veszteségek és a belőlük való növekedés lehetősége. Többek közt ezért is fordultam a gyász témája felé, amivel a legtöbbet foglalkozom a mindennapi munkám során, és amivel azt hiszem, nem tudunk eleget foglalkozni.
– A karantén kapcsán számtalan olyan új élethelyzettel találjuk szemben magunkat, amire nem volt lehetőségünk korábban felkészülni, nem készítettünk rá mentális stratégiát. Hogyan kellene hozzáállnunk ehhez az új helyzethez, hogy az a legkevésbé legyen megterhelő számunkra?
– Nagyon fontos megfogalmazás a “legkevésbé legyen megterhelő számunkra”, mert benne van, hogy ez most valamennyire mindenképp nehéz lesz… Mindenkinek másképp, de a nehézség elkerülhetetlen. Ennek elfogadása (és az ellene való harc energiáinak megspórolása) már egy jó első lépés. Fontos tudni, hogy amit most tapasztalunk, egyénileg és társadalmilag is veszteség, és ezáltal a gyász folyamatát hozza magával. Ebben nagyon fontos az érzések adekvát megélése (ott és akkor, amikor helyük van), melyben a kezdeti tagadás (“Á, hozzánk úgysem gyűrűzik be a virus! A mi családunkat ez nem fogja érinteni…”) után dühösnek érezzük magunkat, majd az alkudozáson át a depressszióig jutunk a sok kézzelfogható veszteség és eltervezett, de be nem következő tervünk elvesztése miatt. A továbblépés és a traumából, gyászból való esetleges pszichológiai növekedés majd csak ezután következhet be… Addig azonban a helyzet elfogadása az elsődleges, amiben az is benne van, hogy már az elején tudatosítjuk magunkban, ez most egyelőre nem a növekedés időszaka; az ártalomcsökkentés a fő cél, arra kell törekednünk, hogy a lehető legegészségesebben tudjunk kikeveredni belőle – akár az egyes szituációk “kockázatelemzésének” segítségével. Például, a gyerekeivel otthon tanuló és mindeközben home office-ból dolgozó édesanya számára – aki normál esetben a kézműves foglalkozások híve szemben a TV előtt ücsörgéssel – most az a napi plusz fél -1 óra képernyőidő, amit megenged a gyerekeinek, nagyobb feltöltődést hozhat egy csendben elfogyasztott kávé formájában, mint amekkora “kárt” okoz az, hogy tévézik a gyerek. Mint sok minden más, ez a helyzet sem fog örökké tartani; lesz lehetősége mindenkinek újra gyereket regulázni, első körben próbáljunk nem megbolondulni a bezártságban!
– Miben látod a karantén legnagyobb mentális veszélyét? Mi lehet ebben az új helyzetben a legnehezebb lelkileg és hogyan tudunk felkészülni rá, vagy kezelni a tüneteit?
– Én a jelenlegi helyzet legnagyobb nehézségét és egyben növekedési lehetőségét is abban látom, hogy hirtelen mindannyian azokkal a kérdésekkel szembesülünk, amelyek a létünk alapjai, de elképesztő súlyuk miatt “békeidőben” próbáljuk olyan távol hessegetni magunktól, amennyire csak lehet. Ezek: az egyedüllét élménye (mindegy, ki van mellettünk, az életben mindig egyedül vagyunk), az élet-halál kérdések, annak a ténynek az elfogadása, hogy az élet nem igazság alapján működik, a kontrollnélküliség tapasztalata (ez egyéni hitrendszertől is függ, de ami biztos: hogy nem tudunk mindent kontrollálni) és akár az is, hogy mi a célja az életemnek, ha sok olyan külső réteget levesznek rólam, ami mentén eddig meghatároztam önmagamat…
– Különösen nehéz helyzetben vannak azok, akik egyedül vannak otthon, nekik mit tanácsolsz, hogy elviselhetőbb legyen a magány?
– Ahogy az előző válaszban is említettem, az egyedüllét élménye az élet egyik legmeghatározóbb kérdésköre; egyedül születünk és egyedül halunk meg, de a kettő közti úton is igazából csak magunk megyünk végig; senki nem teheti meg helyettünk. Azok, akik most teljesen társaság nélkül töltik a mindennapjaikat, ezzel fokozottan szembesülnek, ami egyszerre elképesztően nehéz, másfelől lehet, hogy hamarabb megtalálják a saját, valódi válaszaikat a kérdéskörben, melyek onnantól kezdve örökre az övéik maradnak. A jelenség egésze ebben az esteben még jobban hasonlít a konkrét haláleset után érzett gyászhoz, ami talán a legmagányosabb, legintimiebb folyamat az életben. De a gyász időszakában is fontos, hogy a fájdalom egészének megélése mellett tudjuk maunkat erősíteni is: mi az, amit a jelen helyzetben is jól csinálok, mi az, ami a jelen helyzetben is szerencsés, hogy így alakul(t)?
– Sokan nagyon félnek most a megbetegedéstől, míg a másik azt vallják, hogy nem szabad túlságosan aggódni, mert azzal csak őrületbe kergeted magad és a hozzád közelállókat. Van arra tudatos módszer, hogy az aggodalmukat, szorongásunkat racionálisan csökkentsük? Hogy kell ezt csinálni?
– Míg a félelem és a szorongás univerzális érzések, kezelésük azonban mégis csak egyedi lehet. Hiába általános egy jelenség, nem léteznek olyan válaszok, megoldások, amelyek mindenkinek segítenek. Én az őszinteségben hiszek– önmagunkkkal szemben is. Ha szembe merek nézni mindazzal, amitől eddig csak a felszín alatt féltem és a kényelmes, modern életemmel takartam el tudat alatt, az egy óriási dolog. És ott megláthatom, hogy bármennyire is szeretném, az élet egészét sosem fogom tudni kontrollálni. Ha ennek az elképesztően nehéz, de mégis óriási növekedési lehetőséget magában rejtő érzésnek odaadom magamat, az elfogadásban már könnyebb afelé is mozdulnom, hogy mi az, ami felett mégis van kontrollom (pl. saját időm beosztása és optimális felhasználása). Ez jó kiegészítője lehet a kontrollnélküliséggel való további együttélésnek és együtt akár új hitbéli alapokra is tudják helyezni az életemet. Ez utóbbi alatt nem feltétlenül a klasszikus vallásokba való betérést értem, hanem egy olyan belső hitrendszer kidolgozását, ami saját magamnak magyarázatot és erőt ad az élet nagy kérdéseiben. Fontos hangsúlyozni, hogy az ilyen határhelyzetekben nem élvez előnyt az sem, aki beleszocializálódott egy, mondjuk zsidó-keresztény kultúrkörből jövő hívő családba, ha ez tanult hit és nem a család valódi meggyőződésén alapul. Ezek most az újragondolás, megkérdőjelezés percei mindenki számára, és ez így van jól. Csak ebből tud megerősödni a valódi hit, vagy kinőni belőle egy új meggyőződés, ami tényleg az enyém.
– Mennyire látod fontosnak egy ilyen extrém helyzetben a napi rutin kialakítását, vagy betartását?
– Abszolút fontosnak tartom, de itt is figyelembe kell venni az egyéni különbségeket: ha én bagolytípusú ember vagyok, a nagy leterheltségben nem fog segíteni, ha a “napi rutin” címszava alatt magamra erőltetem, hogy minden reggel 6-kor ébresszen az óra. A keretek nagyon fontosak az életben, mert ha eldőlünk, azok tartanak meg minket, de itt jön be megint az önismeret: a saját magam legjobb korlátait csak én tudom felállítani.
A legérdekesebb kérdés ebben a témában szerintem az, hogy azért mert hatalmamban áll megtenni valamit (pl. video meetingek hiányában maradhatok akár egésznap pizsamában és tartós élelmiszer címén vásárolhatok csak chips-et és csokit), meg is kell tennem? Az élet egészében sokszor azok a dolgok, amiket nem tettünk meg, amikor lehetőségünk volt rá, sokkal jobban meghatározzák a személyiségünket, mint azok, amiket megtettünk…
– Azt látom, hogy sokan, akik tehetik, a munkába menekülnek, ami sokszor irígylésre méltó is lehet, hiszen azt gondolnánk, így sokkal gyorsabban telik az idő. De valóban jó stratégia ez? Nincs benne csapda, vagy veszély?
– Ez is kapcslódik az előző kérdéskörhöz: a saját, belső határaink felállítása sokkal nehezebb, mint amikor egy kívülről megszabott keret szerint kell viselkednünk… A munkába való menekülést én az élet más helyzeteiben sem tartom jónak, mert ez is voltaképpen a függőség egyik arca, csak sokkal “jobbnak” gondoljuk a produktivitás zászlaja alatt működő modern életben, mint mondjuk az alkoholizmusba irányított elfojtást. Ez a mostani helyzet viszont dupla veszélyt rejt magában a kiégés tekintetében: a munka mellett nagyon redukáltak a fel-/visszatöltődés lehetőségei. A túlhajtottság okozta kiégés sokkal hamarabb be tud következni, mint normál esetben.
– Valaki azt mondta, hogy hatékony stratégia lehet hogyha nem az amúgy is bizonytalan jövőre próbálunk tervet készíteni, hanem mindig csak a következő napra koncentrálunk. Mit gondolsz erről?
– Ez a függőségből felépülőknél egy nagyon jó technika, melyhez azt hiszem, az élet összes, próbáratevő helyzetében vissza tudunk nyúlni mindannyian: “Csak azt az egy napot…”. Azt az egy napot kell végigcsinálni az ital nélkül, túlélni összeroppanás nélkül. A rövid táv beláthatóságában sokkal könnyeb az egyik lábunkat a másik után tenni. Ezekből a lépésekből pedig szépen-lassan felépül az élet.
– Vannak kifejezetten a karantén-helyzetre szakosodott segítő szolgáltatások? Tudnál ajánlani ilyet?
– A legtöbb pszichológiával foglalkozó szakember dolgozik a jelen helyzetben is online formában, mi a the therapy tanácsadó központban egyaránt várjuk pszichológiai konzultációra akár a jelen krízis okozta problémákkal érkező klienseket, akár azokat, akik az élet más területein tapasztalnak elakadást, amely attól, hogy az egészségügyi vészhelyzet idejét éljük, még ugyanúgy történik…